Amelia Snowlight

[You must be registered and logged in to see this image.]

Teljes név: Amelia Snowlight
Becenév: Mia
Nem: Nő
Kor: 37 (20)
Faj: Driád
Születési idő és hely: 1974//április//3
Átváltozás: 1994. augusztus 14.
Foglalkozás: gyümölcs- és zöldségárus

Külső jellemzők: Hosszú, derékig erő hullámos fürtökkel áldotta meg őt Isten, amit kétségkívül anyjától örökölt. A szőke loboncot szinte mindig szabadjára engedve hordja, télen-nyáron egyaránt. Mia zöldes barna szemei Amanda-t Christopher-re emlékeztetik. Erről ugyan sosem bizonyosodhatott volna meg, ugyanis a sors hamarabb magával rántotta a fiatal családapát, mint azt kellett volna. Öltözködési stílusát tekintve törekedik az egyszerűségre. Nem híve a habos-babos daraboknak, mondván, még egyszer orra bukna bennük. Inkább csak az egyszerűbb ruhákat veszi magára. Kiegészítőket nem nagyon hord, kivéve azt az aranynyakláncot, amit még anyjától örökölt.



[You must be registered and logged in to see this image.]
Az a fajta lány, aki a nap 24 órájában csak mosolyog. Próbál minden embernek és élőlénynek egyaránt segíteni, még akkor is, ha az illető kicsit mogorva vele. Rendkívül megbízható; az esetek többségében mindig kimondja, ami a szívét nyomja. Szeret barátkozni, és új embereket megismerni, viszont megválogatja azokat, akikhez igazán közel kerül. Nagyon kevés igazi barátja van, ha jobban meggondoljuk csak kettő...
Napközben inkább beolvad a tömegbe, mintsem feltűnést keltsen kissé ügyetlen stílusával.



[You must be registered and logged in to see this image.]
Apa: Christopher Snowlight (meghalt; egyáltalán nem ismerte)
Anya: Amanda Snowlight (még él; nagyon jó a kapcsolata vele)
Testvér: -
Egyéb: Heidi Dailey; driád; ő tanította meg a lánynak e lét csínját-bínját



[You must be registered and logged in to see this image.]
Frissen sült málnapite illattal telítődött a konyha, ahol ebben a késői órákban már csak egyetlen driád szorgoskodott. Aranyszőke haja a derekáig omlott, ahogy a kerek tepsit az átforrósodott konyharuhával kivette. Köténykéjén liszt és tojás maradékok csüngtek, amelyek a tésztagyúrásakor ragadtak rá kisebb-nagyobb darabokban. Egyáltalán nem a konyhák kis tündérkéje, ám olykor akár unalomból is szabadjára engedi fantáziáját és hajnaltól napestig süt-főz a többiekkel egyetemben. Ezt a kevéske tudását is édesanyjától szerezte, amikor még az erdő szélénél laktak egy rozzant kis faházikóban. Elmondása szerint szeretett ott élni, elkülönítve a többi embertől és a különböző természetfeletti lénytől. Soha, semmiben nem szenvedtek hiányt, mert tavaszon át egészen őszig mindig termeltek valamit, ami elállt nekik egész télen is. Ugyanakkor ezt az életmódot a városbéli emberek nem nézték jó szemmel. Ők jobban szerettek pihenni, mintsem kint a földeken dolgozni. Ennek végezetül meg is lett az eredménye…
Egy elégedett sóhaj kíséretében pihenésképp leült a sütő melletti székre, majd elővette ruhácskája alatt rejtőző régi naplóját. Már többször is elhatározta magát, hogy végignézi, de valami mindig közbejött. Hol valami fontos teendő, hol egy nyugati Thailon támadás. Most azonban a helyszín, illetve az idő is megfelelő. A többiek már amúgy is alszanak, és hacsak nem támad fel valamelyik itt élőnek a kedve az éjszakai nassoláshoz, akkor nyugodtan végignézheti egy-egy fejezet bejegyzéseit.
Mély levegőt véve találomra kinyitja egy bizonyos pénteki napnál, amikor az utolsó emberi és driáddá válásának első napjait jegyezte le; majd belekezdett az olvasásba.

1994. augusztus 21, péntek
Az emberek aligha tudják felbecsülni életük értékét, hisz minden egyes alkalmat kihasználva azon vannak, hogy kockára tegyék azt. Az pedig már más tészta, ha egy másik személy akarja a hullánk látni mikor az elernyedt állapotban a földre hullik. Így belegondolva nem is tűnik oly borzasztónak, ám átélve az egészet, testközelbe kerülve egy vadidegen elmebeteggel és azt hallgatva, hogy a Halál a fejünk felett élesíti meg kaszáját eléggé hátborzongató lehet…
Utolsó emberi reggelem meglehetősen szokványosra sikeredett. Először is, a reggelim elköltése után nekivágtam a mindennapos erdei sétámnak egy fűzvesszőből készült kiskosár társaságában. Utam folyamán bőségesen teleszedtem tarkábbnál tarkább erdei gyümölcsökkel. A délutánomat ugyanis arra készültem feláldozni, hogy Heidi-vel, az én legjobb barátnőmmel - aki többek között a hozzám legközelebb álló ember – egy felettébb szórakoztató pikniken vegyek részt. Ez abban volt különleges a többitől, hogy faji hovatartozásunkat tekintve tilos volt bemerészkednünk a határvidékre a gyakori Thailon támadásokat figyelembe véve. (Csak mellékesen megjegyzem, hogy ez elhamarkodott döntés volt az én részemről. Ugyanis az esetek túlnyomórészében megfontoltam cselekszem. Nem is értem miért hajszoltam bele magam ebbe az őrültségbe.)
Későn érkeztem haza és már éppen csak arra volt időm, hogy kivegyem a kicsinyke folyosón álló szekrényből a piros-fehér kockákkal tarkított pokrócot. A többi, úgymond „létfontosságú” dologról Heidi gondoskodott. Például az ő feladata volt a sajtos szendvicsek elkészítése is. Miután nekivágtunk a közel sem nagy útnak bőven elcsevegtünk a táj szépségéről, a városbéli lakosok piaci gondjairól (értsd: halkészletek); sőt, még az időjárás témáját is kimerítettük, amely egészen érdekesre sikeredett, mert még eggyel több közös dolgot véltünk fölfedezni a kettőnk személyisége között.
Teltek múltak a percek mi pedig azon kaptuk magunkat, hogy egy kisebb patak eltorlaszolja az utat. Megkönnyebbülten sóhajtottunk mind a ketten, hisz már azt hittük sosem érkezünk meg… Oh, bárcsak így lett volna! Bár ne érkeztünk volna meg e rettenetes helyre, ahol utolsó vacsorámat fogyasztottam el! Kétségkívül minden szerencsétlenségben ott lappang valami szerencsés dolog is, amelyről az ember még csak tudomást sem akar szerezni…
Nos, mielőtt még elkezdtünk volna falatozni mocorgást hallottunk az egyik bokor felől. Először csak azt hittük, a szél játszadozik velünk, ám amikor egymásután hallottunk ilyesfajta hangokat kissé összerezzentünk. Nem tudtunk, mi után nyúljunk, hisz még sosem voltunk ennyire megijedve. Pár másodperc elteltével a bokorból egy magas férfi lépett elő. Azt gyanítottuk, nem lesz semmi gond, hisz már-már teljesen biztosak voltunk azon tényben, miszerint ő egy városbéli ember, aki gombát jött el szedni. Viszont amikor tekintetét ránk szegezte csak akkor láttuk meg vörös, kifejezéstelen szemét (jó, talán láttunk benne valami hátborzongatót, de ez jelen esetben lényegtelen). Így a találgatásokat félretéve be kellett ismernünk, hogy ő egy Thailon. Kevés esélyt láttunk a szökésre, harcolni azonban egyikünk sem szeretett volna, mert egyrészt békés teremtmények vagyunk, másrészt pedig semmi esélyünk nem lett volna azzal a böhömnagy „vadállattal” szemben…
Utolsó emlékem erről a délutánról mindössze annyi volt, hogy minden kis porcikám sajog. Úgy vélem, ezek lehettek az UTOLSÓ tetteim emberi életemben. Ez után arra lettem figyelmes, hogy valaki felettébb bársonyos hangon a nevemet ismételgeti. Később egy új élettel kecsegtetett. Én pedig azonnal azt válaszoltam: „Igen!”.
Később, amikor a borostyánburok megnyílt Heidi ott ült és várt. Sosem hittem volna, hogy túléli, ám amikor szembesített azzal a tudattal, hogy ő mi és én mivé lettem már nem is volt min elcsodálkoznom. Hihetetlen! Még eddig eszembe sem jutott egy driáddal azonosítani őt. Bár be kell, valljam több mindent is kinézhettem volna belőle. Summa summarum, egy új esélyt kaptam a sorstól arra, hogy még jobb személy lehessek és hogy példát statuáljak az olyanok számára, mint mondjuk egy-két Thailon gyerek (Hisz mindenkiben ott lappang valami jóság, nem igaz?!). Most már csak annyi lenne a dolgom, hogy újult erővel megismerkedjek, illetve elsajátítsam a driadizmus csínját-bínját, még akkor is, ha egy kiláthatatlan helyzetnek nézek elébe.

A lány tudomást sem szerzett arról, hogy a régi idők felelevenítése közben egy könnycsepp csordult szemeibe. Minden ereje elszállt testéből mikor a halovány selyemmel szegélyezett füzet leesett a frissen sikált padlóra. Ő pedig szépen lassan behunyta szemeit s mély álomba zuhant.